Már nem fáj. Nem.. inkább azt mondanám, hogy megtanultam elfogadni, megszoktam az érzést, amikor kést vájnak a szívembe és a hátamba. Hogy ne érezzem magam kurva jól. Mint Ő. De az is lehet, hogy ez csak azért van, mert tudom, hogy szeret. Ráébredtem és egyre inkább ráébredek. Napról napra egyre jobban tudom.. és lehet, hogy emiatt vagyok olyan nyugodt. Nyugodt? Mit nevezünk nyugodtságnak? Feszültség van bennem, de csak mert türelmetlen vagyok. De várok rá. A nehezén már túl vagyunk. Egyre közelebb vagyok hozzá. Mérhetetlenül megnyugtat. Érdekes. Furcsa. Boldogan fájdalmas. Félelmetes. Azt hiszem mindenki érez valami hasonlót, mindenkiben benne van az érzés, csak mindenkinél más-más formában jelenik meg. Ez afféle emberi faszság lehet. Tudod, amikor van az a fasszopó érzés, hogy kurvára üres minden. Mert hiányzik valami az életedből. Önkéntelenül is elkezded keresni azt. Bár jobb esetben, már meg van és csak visszaszerezni próbálod.
De ne térjünk el, én egy konkrét személyről beszélek. Ha elég kitartó vagy, egyszerre csak megvilágosodsz. Ha sokat töprengsz persze.
Amikor már épp feladni készülne az ember, egyszer csak bevillan egy válasz, ami tulajdonképpen végig az orra előtt volt, de még nem jött el az ideje, hogy megtalálja. És akkor megvilágosodik, és mindent más szemszögből néz. Rájön az igazságra és képes még várni. Sokáig,
Szomorúnak tűnik, de basszameg, ez az élet legnagyobb boldogsága. Vársz valamire amiről tudod, hogy nemsoká eljön. Izgatottan várod és tudod, hogy vigyázni fogsz rá, mint a szemed fényére. És megbecsülöd. Mert már tudod mit jelent. És hiszel benne. Hiszel az egész kurva sztoriban.

A mai fiatalság azt hiszi, hogy ha trágárságokkal tűzdeli tele a mondanivalóját, akkor azzal egyénivé válik. De mekkorát tévednek a nyomorult kis gecik..

írta NI Owl

Vagy agyménese aka a fehérlófia, hétszőnyű kapanyányimonyókkal egyetemben. Nem tudom miért írok most. De azt tudom, hogy ezt kell tennem. Célom nincs azt majd meghatározza más. Most éppen megváltoztatom a világegyetem menetét. Hogy miért? Mert ezt tenném azzal is ha csak ülnék itthon és kiverném. Ehelyett a faszverésre szánt energiát ebbe az írásba fektetem. Nem vész el. Csak átalakul. Szóval éppen megfordítom a világegyetem végének a kimenetelét. Hogy is megy ez? Megmutatom. Leírom ezt. Valaki olvasni fogja az biztos. Annak az embernek már elvettem egy kis időt az életéből. Na most ez a kis idő olyan kihatással van a világegyetemre, hogy minden megváltozik. Eszmét futtatok. (mintha az eszme egy kibaszott ribanc lenne én meg a strici): Ott tartunk tőled elvettem tegyük föl 5 percet. Azalatt az öt perc alatt kifutott a tej amit felraktál kakaónak a tűzhelyre. Szitkozódsz. Feltakarítod 20 perc. Aztán rájössz, hogy késésben vagy. Felkapsz magadra valami normális göncöt. Beszállsz az autódba és nekiindulsz nem éppen megengedett sebességgel. A zebra előtt fékezve állsz le és a csúszós út miatt belecsúszol. Egy középkorú ember félreugrik. Rád kiabál. Elvettél tőle 12 másodpercet. Azon a 12 másodpercen fog múlni, hogy megnemezzen egy gyermeket aki mondjuk nem a jövő diktátora lesz de mondjuk annak egy olyan barátja aki hatással van rá. ÉS így tovább. Na ezt nevezik pillangó effektusnak. Csak azt nem értem, hogy ha idő nem lenne akkor is létezne e a pillangó effektus? Mert az biztos, hogy az emberi lét szintjén nem létezik idő. Elvileg három idősík van: jelen, múlt, jövő. Jelen márpedig nem létezik. Ha belegondolsz mire rágondolsz, hogy jelen addigra az már a múlt. Ezért mondom én azt, hogy: Nem szabad ezeken gondolkozni mert választ nem fog senki sem adni. Ahogy a kilőtt nyílvessző sem fog betalálni a célba: mindig meg kell tennie az út felét. Majd annak a felét. Annak a felét és így tovább... Mindig lesz egy fél. A végtelent nem tudjuk felfogni ezért semmi olyasmit ami ezzel kapcsolatos. Az idő, az isten, a halál utána létet is ide venném. Tényleg mi a fasz közünk van ezekhez a dolgokhoz? Lehet, hogy csak egy nagy átbaszás az egész. Azért teremtettek, hogy szórakozzanak egy picit a minket teremtő lények. Mint mikor te nevelsz fel egy babpalántát vagy egy ebihalat. De ez nem jó hasonlat. Hogyan is tudnék én egy jó hasonlatot mondani mikor az agyam korlátolt? Minden csak egy bizonyos értelmi tartományban lesz igaz. Vagy hamis. Vagy egyszerűen egy semmi. Ezért kell jól viselkednünk. Ha jól élünk ha valamit gyarapítottunk a kibaszott kísérleti laboratóriumban akkor talán bejuthatunk a dicsőség csarnokába(mennyország). De ha én ezen gondolkozok biztos ezt is belekalkulálták vagy csak csodálkoznak rajta. Vagy az van hogy olyanokat éreznek amit én sosem érthetek meg. Leginkább ez a valószínű. Nem tudom. Tényleg nem. Olyan összetett de mégis szerintem olyan egyszerű. Csak mi nem értjük. Jó lenne hinni. De mit csináljon az aki már rég elvesztette a hitét? Aki paranoiás és fél? Aki nem tudja elfogadni, hogy van egy lélek aki az élete végén visszafogadja a születése bölcsőjébe és biztosítja a boldogságát egy kis földi szívatás után? Most akkor higgyünk vagy ne? Nem tudom. Azt teszünk amit akarunk. Vagy amit elrendeltek. De mindenképpen valamit. Vagy csak élvezzük ezt a szívatást. És ha a mennyország tényleg olyan szar hely lenne, mondjuk egy haláltábor akkor azt is vigyorogva fogadjuk. Mert van mire emlékezni. Nem csak a kibaszott sötétség. Ennyi voltam.

írta Enkilza

Régen minden este megnéztem az Estimesét. Tudod, amiben a maci mindig fogat mosott, aztán kinyírták, mert köpött... Viccet félretéve tök jó volt, hogy minden este ugyanabban az időben leültem a tv elé, a régi, ronda, zöld fotelünkbe, aminek olyan fura szaga volt, megbontottam egy mogyorós rágcsát, és megnéztem a mesét. Mennyivel egyszerűbb volt gyereknek lenni. Hiányzik az állandóság az életemből. A múltkor megnéztem a Zone Reality-n a Cheaters című műsort. Valami olyasmi a lényege, hogy ha úgy érzed, megcsal a nőd, vagy a faszid, írsz nekik, és ráállítanak pár formát, aztán felveszik videóra, és megmutatják neked, meg elmondják mi volt. Aztán jön a szembesítés, amikor rajtakapják őket, és kábé elszabadulnak az indulatok, meg megy a nagy kurvavanyázás, néha egy kis verekedés. Gyönyörű. Persze mondhatnám, hogy ez csak a tv, meg a hülye amerikaiak, de nem. Az élet is valami ilyesmi. Csak nem ennyire direkt. De a szépséget hasonló módon mellőzi. Néha csepegtet belőle egy keveset, de csak azért, hogy tudd, hogy milyen jó dolgok is vannak, amiket nem tarthatsz meg. El kell engedd a széllel, hogy valaki más keserűségébe is belekeverhessen valami édeskés ízt. Ideig-óráig. Nincsen tiszta szerelem, nincsenek kedves, őszinte, csodaszép lányok. Csak baszás van, meg kurvák.

Meg néha egy-két tragédia...

írta Divine

Először is azon, hogy miért nincsenek szép fontjaim a wordben, ez csúnya. Off vége.

Kibaszott alcím : Fless-füzetecske

Az a fless-füzetecske, amikor két órán keresztül jössz fel Pestre, csukva van a szemed, flessels, gondolkozol és néha eszedbe jut egy olyan, amit szeretnél, hogy le legyen írva. És néha eltelik egy óra két ilyen gondolat közt, de néha meg izomból párhuzamosan van 16. UUUHHHHH NAGYON KEMÉNY RÉSZ A MIXBEN!

(ezt a részt írtam meg utoljára, kicsit megborult az úgymond szerkezet, de így tripelek, ez van, leszarom). Iszom egy kávét a déliben!

Previously on flesh :

Most jutott eszembe, hogy egy lány hogyan bizonyíthatja be legjobban, hogy szerelmes beléd, hogy a szerelme az feltétlen és önzetlen, mindent odaadó. És rájöttem, habár kibaszott morbid az egész. Sőt beteg! Na és hogyan? Röviden úgy, hogy ha arról lenne szó akkor belehugyálhatnál a szájába.

Kifejtem, hogy érthető legyen mire gondoltam, már amennyire ki tudom ezt a beteg faszságot fejteni írásban, meg bárhogy. Egy keveset a hugyról : a hugy nem más mint az ember szervezet által valamilyen okból nem feldolgozott anyagok cseppfolyós ürítménye. Vagy azért nem dolgozta fel mert feldolgozhatatlan, mint a drogok meg ilyenek, vagy azért mert mondjuk az adott sókból, vitaminokból és egyéb nyomelekből sok van a szervezetben. A jóbol is megárt a sok tehát ki kell nyomni. Akkor ennyit a hugyról.

Mivel ez egy melléktermék úgy él az emberi köztudatban mint egy télleg undorító dolog. Az is bazdmeg. Még azt is utálom hallani amikor a csajom pisil és akkor én meg egy óra múlva amikor nyalom a pináját érted lehet kapok én is pár cseppet arcba. ÁÁÁ. De akkor ki gondol erre. Na és akkor most jön majd az összefüggés a szerelem és a hugy között.

Nem mondom, hogy erre a fajta bizonyításra bárkinek is bármiféle igénye lenne, meg egyáltalán meg kéne csinálni vagy egyáltalán, hogy megforduljon az ember fejébe ez a szarság. De! Képzeld el, hogy egy ilyen szituba kerülsz. És képzeld el, ha a csajod erre azt mondja, hogy ok, pisálj a számba. Undorító. De képzeld el mennyire kell szeretnie ahhoz, hogy egyáltalán ne mondja már csak ezt mondatot hallva, hogy ‘Úgy tudnád bebizonyítani nekem, hogy igazán szeretsz ha belehugyálhatok a szádba’, hogy hello szia szevasz beteg görény töröld ki a számomat is a telefonodból. Hanem azt mondaná, hogy ‘’ OK’’. És képzeld el. Nem undorodik tőleg, belepisálhatsz a szájába. És utána meg feláll és megölel és nem szakít veled. Ha én egyszer belehugyálhatnék valaki szájába, akkor biztos vagyok benne, hogy érezném, hogy iszonyatosan szeret és, hogy ez már kb. LEHETETlEN és hogy, hogy tud ennyire szeretni, hogy ezt megende.

Valahogy úgy képzelem el, hogy ha ezt egyszer meg fogom tenni, akkor utána annyira szerelmes leszek a lányba örök életemre, mint amennyire ő belém. És ha belehugyoztál a szájába akkor biztos, hogy hihetetlenül szeret. És én is akarok annyira szeretni mint Ő. Szerelmesnek lenni gyönyőrű. Most meg azt hiszed mi, hogy egy romantikus beteg fasz vagyok. De nem. Mert akkor szerelmes az ember, ha talál egy olyan társat akit képes jobban szeretni mint saját magát. És ha jól magadbanézel, akkor rájössz, hogy igen baszod télleg. Ha valakit előrébb tartasz magadnál. Minden ember magát szereti a legjobban ez is egy tény csak legtöbben ezt nem vallják be még saját maguknak sem. Én sem tettem sokáig. De mostmár tudom, hogy ez így van. Magamat szeretem a legjobban. De én nem szeretek önző lenni. És ez önzőség. Ezért szeretnék hihetetlenül szerelmes lenni, hogy valaki mást jobban szeressek mint magamat, ne legyek önző.

Mert ott vannak a barátaim, iszonyatosan szeretem mind, legjobban a egyet (nem hozom zavarba egy névvel). Jobban szeretem őket mint a szüleimet szerintem. Ez megint egy szájbakurt egy dolog. Ez sem normális szerintem. Anyámék érdemelnék meg legjobban, hogy őket szeressem. Igen jó szülők. És most, hogy be vagyok ekizbe úgy érzem, hogy halálosan szerelmes vagyok a Barátnőmbe, de tudom, hogy ez az érzés tartani fog még 3 napig, de utána megint nem. És akkor ez nem szerelem. DE ÉN SZERELMES AKAROK LENNI! Igen, ez akár lehetne egy segélykérés is. Olyan, mintha mondjuk azért vagdosnád az ereid, hogy végre valaki odafigyeljen TERÁD: Kurvára harapok, pedíg a vonatos ekim még el sem kezdett hatni, úgy számolom Fehérváron fogok meghalni. Már várom.

De milyen lányba tud az ember ennyire szerelmes lenni? Nem tudom. Baszod, hogy a faszomba vagyunk Fehérváron, 10 perce ültem fel a vonatra. Beszarok. Rádlövök geci!. Na szóval milyen lányba tud ennyire szerelmes lenni az ember? Akinek belehugyálna a szájába? Lol. Fázom, hát. Ma nem alszom.

Én egy olyan lányba tudnék halálosan szerelmes lenni, aki nagyon-nagyon szép. És nem kell feketének lenni vagy vörösnek, vagy barna vagy kékszeműnek, nincsen ilyen. Meg kinek mi a szép ugye az elcsépelt szöveg. Egy olyan kell akit én gyögyörűnek látok. És legyen iszonyatosan nőies. Legyen intelligens, kész meguntam ezt az írkálást csinálok mást. Faszom, soha nem fogom összehozni a könyvet, amit meg mindenképpen szeretnék írni. Mert én akarok írni majd egyetlen egy könyvet az életem folyamán. Egy olyat ami készül 15 évig, és husszor újrakezdem és mindíg át kell írni, más személyiséget kell adni a szereplőknek, máshogy mennie a cselekménynek, mert ahogy öregszem és okosodok remélhetőleg, mindíg rájövök majd, hogy még nem tökéletes. De amikor megírtam 15 év után és egy szép kötésben megjelenik majd a belső boríton, hogy írta : és akkor ott lesz a nevem, akkor egy olyat érezzek, hogy kész és tökéletes regény lett. És azok akik esetleg elolvassák kapjanak. Mint mondjuk nekem a Diadalív Árnyékában című könyvvel volt. Lassan tudtam csak olvasni, mert olyan gondolatok voltak benne, hogy egyszerűen képtelen voltam egy sort is továbbolvasni mert gondolkodnom kellett, és amikor végiggondoltam, akkor újra iszonyatosan olvasni akartam. És tanított is. Na egy ilyen könyvet akarok írni. És azt akarom, hogy akik elolvassák így érezzenek. És persze a hiúságom miatt azt akarom, hogy aki elolvasta, annak legyen lehetősége beszélgetni egyszer velem, hogy elmondhassa miért írtam egy jó könyvet. És akkor beszélgetni a könyv kapcsán az életről.

Mostanában ugyis annyira olyan hangulatom van, hogy istentelenül szívesen beszélgetnék nagyon okos emberekkel. Szívesen beszélgetnék Da Vincivel, Platonnal, Einsteinnel, Freuddal. Legszívesebben Freuddal. Azért vele, mert ő sokkal többet tud az emberről, mint én. És kurvára érdekesek vagyunk. Télleg vége. Elszívok egy cigit, meg kéne egy rágó is francom. Egyedül nem olyan ekizni. Áááh nincsen kedvem ma beszélgetni a csaojmmal. Pedíg kéne…

Mindjárt pesten vagyunk és most jutott még eszembe pár dolog. Az, hogy egyik pillanatban úgy érzem, hogy már alíg várom, hogy beszélgethessek a csajommal, de rá egy perce meg azt érzem, hogy nem is akarok vele találkozni, nemhogy beszélgetni. Azt hiszem, ez nagyon olyan mint én. Tökéletes határozatlanság ezen a területen. Para. De ez meg nem olyan, mitha azt mondod, hogy a talán akkor az igazándiból nem. Mivel ez a két véglet van most bennem kb. 5 perces éles váltásban, azon gondolkodom, hogy ha egy olyan talán nem dolog, akkor ebből a logikából kiindulva nem szeretem. De most, hogy már 10 perc alatt sikerült ezt a pár sort összehoznom ezalatt úgy éreztem, hogy beszélgetni akarok. Lehet ezért írok. Uh elharaptam a nyelvem. Faszom, már harapni sem tudok biztonságosan? Izomláz van az arcomban. Lehet a tegnapi 2 gramm spuri, két pakk fű és mai 3 lasztitól van? Ááááá nem hiszem. Ha ezt így folytatom tovább akkor faszán izmos lesz az arcom.

De elhatároztam, hogy most minden drogot leteszek pár hónapra. Nem is lesz annyira nehéz mint mindenki gondolja. Fű már nem okoz kielégülést, ritkán esik igazán jól egy spangli. De azért a napi 3 befigyel. Csak minek. Eki igazán nagyon fasza. Egy hétig kattogni is fogok érte, de nem lesz olyan vészes. Mást meg nem szúrok. Jah és gyorssal nem szabad együtt tépni mert nem fogok érezni a hatást. Semmelyiket sem. Kijössz szarul 0-ra, annak meg semmi értelme. Nekem a spuri nem jön be. LSD-t és ekit szeretem. Milyen jó lesz két hónap múlva tisztább tüdővel eltolni egy jointot, úgy hogy már igazán vágyom rá és akkor úgy fogom érezni, hogy az egy tökéletes joint és újra örömet fog okozni. Jó lesz. Megint nem akarok vele beszélgetni.

írta AnonyM

Álmatlanság, jelentése olvasatomban olyan lelki állapot, mely a megnyugvás fikarcnyi jelét sem mutatja, mondhatni stagnál a megnyugvás állapotának küszöbén, vagy hezitál a béke szakadéka előtt elterülő mély sziklán. Most megint sikeredett viharokat szítani, s bár egy kis szeretet is elég lenne ahhoz, hogy ismét - ahogy kis pórias világunkban is - kisüssön a nap, még sem. De. Először is mint mindig, az ami igazán számít nekem, hogy megint egy konkrét személyt akarok, és nem igazán törődöm másokkal, noha lehet, hogy az adandó alkalom mutatkozna célszerűnek, s nem a kétes jövő, és ha hasonlatokba akarnék bocsátkozni azt mondanám, hogy mert bár várta és várta hogy megjöjjön és mert meredten bámulta az ablakot, az már megöregedett mellette a széken, s csak ő kapott egy hallhatatlan napot, s csak akkor lett ő is halott, mikor lepillantott és meglátta mellette az elhervadt lehetőségeket, a kihúnyt életet, az elmúlt szebb jövőt. S bár most úgy érzem, hogy messze nem tartunk még ott, hogy az elmúlt szebb jövőt sirassuk, megfontoladnó a hozzáállásom a világhoz, még akkor is ha ez valahol önmagam meghazuttolása lenne, s ezzel csorba esne magam által nem hitt, de mások által oly sokat emlegetett, bár eddig hasztalan, megkopni látszó eredetiségemen, különcségemen, egyediségemen. Belegondolva a szavak jelentésébe, s most mikor azt mondom, belegondolni, vésőt ragadva tépek a szavak húsába, akkor rájövünk, hogy a szavak mély érteleme egyre egyre újabb felszínt hoz csak, s rájövünk, hogy bármennyire is mélyre ássuk magunkat, a szavakban szimpla felszínesség lakozik, s igazán csak a szemekkel kommunikálhatunk. De ha már eleink elejét vették a szemkárosodásnak, mégis próbáljuk megfejteni, vajon érdemes e harcolnom eme titulusokért. Különc vagyok, ez kétségtelen, magam sem vonom kétségbe, s bár az uborka-népség mind azt hiszi, ennek a különbözőségnek az alapja csupán az öltözködésemben leledzik, mégis úgy találom, hogy ha meztelen állnánk, egy avatott szemlélődőnek így is szeparálntak tetszenék. Mi hasznom származhat ebből? Kirekesztettség, meg nem értettség, elzárkózás, néha lenézés, kiközösítés és még sorolhatnám. De megmarad nekem az úgynevezett "felsőbbrendűeket vígasztaló küldetéstudat"? Mint amit a Messiás érzett? Egyedül kell meghalnom, mert én többre hivattam? Bármennyire is egoista az ember, akarva-akaratlan is fejembe furakodik a gondolat, kézenfekvő megoldásnak tűnhet az is, hogy csupán az egyetemes hipochonderség egyik mintapédája vagyok, mely Isteni magaslatokba emeli egomat, és erőszakosan, görcsösen magamra erőlteti a Krisztusi szenvedéshez hasonló kálváriát, s ennek csak következménye, s nem kiváltó oka a különcség, melyet magamra öltök. Ennek köszönhető nyilván a fekete hajam, az hogy magamat ha le kéne rajzolnom szembe lógó hajjal, fülig érő gallérral ábrázolnám. Mégis, akik közelebbről ismernek, tudják, egy átlagos napomon mellettem még csak egyenes szájjal sem lehet közlekedni, a nevetés csakis a megengedett. De akkor mi az igazság? Képet mutatok a világ felé, és közben igaz életem élem a hideg falak között, vagy kéjes élvezettel önmarcangolom magam magányomban, s csak a világnak mutatom valódi énem? Nem, a második biztosan kizárt. A kiskorom óta mélyen bennem gyökeredző gonosz-tudat azt mondja velem, mindegyik csak egy álca, és mindenki széles e világon az én játékomat játsza. Valahol mindíg úgy éreztem, minden egyes lépésem a világban megjátszott cselekvés, önnönmagam kicsavarása a világnak, hogy sajnáljanak. Mártír-gén. Öröklődik generációk óta. Életem legjelentősebb pillnataiban érzelmi síkon is láttam magam kívülről elsírni magam, és közben gonosz mosoly húzódott képzeletbeli arcomra, igen, a kívánt hatás meglesz. Őszinte lehetek magamhoz, s bár ezek után ki hinne már nekem, de tudom, csakis melette nem játszottam soha, ő volt az aki meg tudott bántani igazán, meg tudott sérteni igazán, akinek örülni tudtam igazán, akit tiszta szívemből, minden énemből, minden valómból, minden hangomból, mozdulatomból, minden egyes molekulámból őszintén szerettem. Soha, senki mást. Rajta kívül minden más csak ámítás volt, puszta színjáték. Nem nehéz felidéznem mikor sírtam a Ki***nak. Nem direkt sírtam. Nem tudok. Mégis láttam magam kívülről, és ó hogy mosolyogtam, ó hogy mosolyogtam magamban, gúnyos vigyorral és közben belül véreztem mint a fehér galamb akit szíven lőttek csupán azért az egyetlen kis papír darabért, amit a lábán hordoz. Még gimnáziumban unalmas óráimban villantak be néha éles képek arról, hogyan mészárolom le az egész osztályt, különös kegyetlenséggel. Emlékszem, mindig a barátaimat hagytam legutoljára. Számomra az igazi gonosz, nem esztelenül gonosz. Ismeri a könyörületet, a szeretetet, higgadt, megfontolt. Életében egyetlen egyszer lehet átverni, az viszont szükségszerűen a halálát kell hogy okozza. Az igazi gonosznak jelentős indoka van, soha nem öl kedvtelésből, viszont soha nem lehet indok számára az önkéntes igazságosztás. Álca lenne, képmutatás. Az igazi gonosz mint olyan, csakis a szerelemből születhet, s az egyetlen tápláló erő a szerelemben elszenvedett vereség, keserűség és gyűlölet lehet. Meggyötört lélekként törhet elő egy olyasfajta küldetés tudat, mely képessé teszi őt túlemelni magát a tragédián, csakhogy elvegyülve a társadalomban, álcával, közönyösen mászkálva az emberek között lassan végig vihesse a bosszút. Természetesen, és ez nem a filmekből lopott olcsó fogás, hanem Madách bölcsességén nyugvó, számomra már dogmaszerű tézis, a bosszú, nem lehet sikeres, azonban amit bosszú gyanánt eltervezett a gonosz (és ez már kicsit távolodik Madáchtól) mindig be kell hogy következzen. Tehát a hiba, az átverés, a gonosz megtévesztése, csupán önnönmagunk átverése, miként a cél, nem más mint saját vesztünk, s itt jön elő újra a cél előtt visszahőkölt harcos esete. Mikor már ott hever előtted, fegyvertelenül, kiszolgáltatva csakis neked, akkor érzed, a harc véget ért, s kardott hullajtva megfáradtan hazavándorolsz. Nem ölöd meg. S mert tudod, hogy úgyis utánad lő, komoly léptekel járod utolsó lépéseid, szívedben a megkönnyebbüléssel, hogy vége, és most egy pillanatra tényleg önmagad lehetsz. Semmi képmutatás. A képmutatásról mindig az jut eszembe, mikor egyszer sírtam az ágyamon, tényleg, sírtam, zokogtam, és egyszercsak ásítottam... hatalmasat döbbentem magamon. Azonnal abbahagytam a sírást, lemostam az arcomat, és elgondolkoztam azon, hogy vajon sírni megérte e. Azóta előfordult párszor és olyankor mindig végigfut rajtam, hogy nem hiszem el ez nem lehet igaz, képmutató vagyok, magammal másokkal, de ez már mindennek a teteje. Tehát. Összegzésként a következőt látom. Lehet hogy testetlen, alaktalan lény vagyok, négy fallal körülvéve, és ha más nem a választási plakátokat viselem. Hinni nekem? Felesleges... Gondolkodj... Lehet, hogy ez az egész amit itt leírtam, egy nagy humbuk. Sosem tudhatod....

Ott állt a fánál. Bámulta a vérző holttestet. Csak nézte, nézte meredten. Gúnyos mosoly húzódott végig az arcán, de mindeközben.... Könnyek nélkül sírni. Az ám az igazi gyász....

írta D

Vagy ez lesz a legszabadabb blog, vagy ez lesz a legszarabb.

írta Divine